1.pokolszemkristálybevezeto s 1fejezet

K.M.Mooner
Pokolszemkristály fantasy regényem:

Bevezetö:

Bevezetö
A végzett jóslata...

Minden átok közül a magány a legszörnyűbb, amikor nem harcolhatsz a sorsod ellen se azzal, akivé váltál. A sötétség a nyomor maga, amelyben élned kell.

Felemészti lassan a tested és a lelked, ha még maradt a szíved nemességéből valami. A fékezhetetlen gyűlölet mindent elsöpör, ez az, amely létezést ad.

Nem maradt semmi a múltadból, csak a halál, hamu és a felejtés.

A sötét pokolszem kristály édes keserű, démoni hatalma, mely megigézett.

A hatalom csábítása és a kristály ereje, mely áthatja egész lényed, tőle létezel.

A mély eszmék és a kegyetlenség, az el nem múló fájdalom, amit csak a lemészároltak, jaj kiáltása sikolyai tudtak elnémítani a fekete füstölő tetemek a vérben ázott tavak a diadalmas mészárlások a kristály csodás ereje és a felejtés.

Szörnyű cselekedeteivel, csatáival gonoszságát táplálta a kristálynak és saját bosszú szomját, egy átkot, ami az övé mindörökre évezredeken át.

Saját maga foglya lett, diadalmasan gázolt át ezüst csatabárdjával a vértengeren s asszonyokon, ártatlanokon, újabb és újabb lelkekért, hogy élhessen, és bosszút állhasson mindenkin, a vér látványával betelten.

A birodalom leigázásával ö legyen a pusztító.

A testét ellepték a mellkasán viselt vérszínű pokolszem kristályból előtörő, újabb indaszerű arannyal s vérrel díszes minták, hasonlítottak egy démon vagy sárkány szárnyának finom hártyaszerű ereire, melyek aranyszínű borostyán, indákkal keverednek, mint valami művészi rúna minta és lüktet bennük a szörnyből elszívott vér, az áttetsző ereken egészen felkúszva finom metszésű tökéletes mahagóni angyal arcáig, melyet a rá fröccsent vér sem tudott elcsúfítani.

Mintha áldozatai vérét s lelkét szívnák magukba az indák, melyek ellepik, a teste többi részét s gyűjti a halott lelkeket és azoknak a vérét.

Még egy utolsó diadalmasat kiállt majd érzi a kő erejét, hogy húzza, s lenyúzza

emberi mivoltát, a húsát és az égető fájdalmat, amely elmúlik.

Elönti a kő tudata, s nem kell emlékeznie a múltra, bosszúra csak az édes lelkekre, akiket magához parancsol, a hatalom izét s hogy már nem érez, csak a vért látja nincs fájdalmas múlt, elmúlik a bánat, mint a törékeny halandók léte.

S a kristály magába szívja a lelkét, évszázadokra várva, hogy kiszabaduljon

Alszik, s álmodik…

1. fejezet.

A mélység álma…

Valaki a sötétséget hívta társául, egy magányos lovas vágtatott a rémségek erdeje felé. Ébenfekete hosszú haja csapzottan lógott, ki az arcát takaró csuklya alól. Az idegen elhagyta a fény világát belépve a sötétségbe ahonnét soha senki nem tért vissza.

A fekete fák ágai dühösen tépték a behatolót, aki évezredek óta nyugvó birodalmukat, akarja feldúlni. Különös volt a csend, melyet az élő zavart meg.

Sötét árnyékok vetültek a fákra, a nagy csatában elhunytak lelkei, és mindazoké, akik ide tévedtek, de sose találtak ki, itt bolyongtak, és nemtaláltak békét, magába zárta őket a gyilkos rengeteg. Az árnyak lassan megnyúltak, a nap gyér fényétől. Érezte az erdő is a nyugtalanságot. A gyilkos árnyak megrezzentek. Valami, amely itt rejtőzött a nagy csata óta, évezredeket pihent s most felébredt Veszélyes csönd lett, csak a lovas légzését lehetett hallani s a ló dobogását.

A lidércek elindultak, keresve az élőt, s az a valami is hallotta sikolyukat.

A lovas megérezte a veszélyt, hátra tekintett de tudta nincs vissza út, vonzotta a sötétség és a hatalom, ezért gyorsabb iramra késztette a lovát. Halotta a hangot a fejében, érezte az undort és a határtalan gonoszságot, és azt hogy az idegen próbál a tudatába hatolni. Megrettent, pedig ö semmitől se félt, mert maga volt a gonosz.

.- Nem menekülhetsz, nem menekülhetsz, ismételte a fémes hang.

Érezte a sötét láthatatlan karmot, vagy faágat, amely eléri a köpenye szegélyét.

Kiért az elátkozott lelkek tavához, a fényre, megállította a lovát, majd felsóhajtott remegését legyőzve torzan elvigyorodott.

- Egy úr lehet a birodalomba, s az én leszek gondolta.

 Körbe kémlelt titkon, hogy nem lát e fehér hollókat, vagy más madarakat, mert a jósok és látok, gyakran ellenőrizték a birodalmat. Nem látott semmilyen élőlényt. A köpenye alá nyúlt és finom íves ujjaival a medált kereste a kristály vörösen felizzót az érintésére, elővette és feltartotta.

A tóból több száz holt lélek áramlott a kristály felé, a csuklya félrecsúszott, gyönyörű haja félig takarta csodás arcát.

A lidércek megigézve vágyakozón tekintettek rideg és fehér finom sima arcába.

A legocsmányabb lelkeket is elbűvölte e keskeny arc, vékony kemény ajkak.

A lelkek utoljára ezt a szép kegyelmet nem ismerő, megkínzott különösen csillogó, mélyfekete szemeket látták mielőtt magába szívta őket a kristály.

A lelkek felhőként vették körül öt, hosszú ébenfekete hajába bele kapkodtak a lelkek és játszadoztak vele, hirtelen abbahagyták játékukat.

A holt lelkek megrettentek megálltak, megérezték valami idegen közeledtét.

Valami, ami nem tartozik közéjük, se, az élőkhöz sem ehhez a világhoz.

S gonoszabb, mint az ö legrémesebb tettük, gyilkolásuk a nagy csata óta.

Rothadás szagát hozta a szél, és különös mintha a világ megállt volna.

Valami éles szúrást érzett a tarkójában, mintha láthatatlan csápok mélyednének

A fejébe, érezte a tudatába, hatol valami. Ledermedt a váratlan és alattomos támadástól.

–Megéreztem ezt a valamit, de nem gondoltam hogy árthat nekem gondolta.

A hang a fejében megszólította öt különös nyelven melytől a hideg, rázta.

-Nem menekülhetsz. Én itt voltam a világ teremtése előtt, és vártam. A nagy csata óta itt nyugszom. A fajtám nem ide való.

Próbálta kizárni azt a valamit a tudatából, egy pillanat töredékére érezte, sikerül.

-Látom erős vagy, leértékeltem az erődet, ne küzdj ellenem, segíthetek is, tudom, mit akarsz, mikor itt szunnyadtam magadhoz vonzottál.

-Nem takarodj a fejemből, veszedelmes vagy de legyőzlek, mert engem nem irányithat senki. Takarodj vissza, ahonnét jöttél, s hágj meg egy magadhoz valót, vagy szállj meg egy birkát, azzal játszadozhatsz.

Az idegen valami furcsa hangot adott ki a fejében, mintha kacagott volna.

- Nem tudom, miről beszélsz, magamhoz való meg nincs e világba, már mondtam. Igen merész vagy, hogy sértegetni mersz bátorságra vall gonoszságod mellet.

Harag öntötte el a lelkét, és teste megfeszült, próbálta kiűzni azt a valamit tudatából, és mintha sikerült volna de aztán visszatért. A fájdalom érzése elborította a testét, keze szorosan markolta a pokolszemkristályt, ami felizzót és résnyire megnyílt a kő, és mintha magába szívta volna azt a valamit.  Gusztustalan hártyaszerű, sárkányszárnyhoz hasonló lüktető valamit látott egy pillanatra. Eltűnt a tudatából, de hallotta az idegen valamit, utolsó szavait

- Legyen úgy, ahogy akarod, annál jobban fogom élvezni a társaságod, és azt, amikor rádöbbensz, mit tettél, a világod ellensége, vagyok.

Nem fejezhette be mondatát, az idegent foglyul, ejtette a vérvörös kő.

Késő gondolta ö, de hirtelen az a valami elengedte a tudatát rövid időre, de tudta visszatérhet. Karcsú izmos teste megfeszült a fájdalomtól és a felismeréstől ez a valami nála is elvetemültebb a gonosz forrása. Bele esett a fekete színű tóba, még utoljára látta a felette köröző rémült dühös lelkeket, csodálatos átlátszó csillogó testüket.

Érezte a sötétség körül, veszi, gyengül. Szép szemei felé valami borzalom kúszott a halál gondolta ö.

A nyakában lógó kristály különösen izzót, a vízben szinte lebeget feléje.

Nem kapott levegőt elhomályosult a látása csontjáig hatolt a hideg.

Ahogy merült egyre lejjebb a sötét mélységbe, rádöbbent az a valami évezredek óta itt pihent, az elátkozott lelkek tavának feneketlen mélységébe a sötétben s várt és várt…

Mintha minden elúszna és ö süllyedt és süllyedt lefelé, és mintha hosszú álomba merült volna. Valaki felsikoltott El fog jönni suttogta a hideg hang. Olyan ismerős volt a hang mintha az álmodónak szolt volna figyelmeztetésül.

folytatás következik